Torzó Apolló

gyönyör-gyöngyöző homlokok,

mind mögött egy kő alszik

osztja a málás művészetét

a szobor-isten

határozott vádlikon áll,

az egyik hiányzik ugyan,

magamat képzelem oda,

csak a lába lehetnék!

az alabástromvénusz már nem állna ellen...

megszem a szememmel a köveit

belébújok, hogy megkarcoljon

kezetlenné válok én is

torzónak jó

jó lenni

márvényként örökké élni

itthon a falra festettem

az érzeteimet belőle szedtem

hasonulj hozzá! ugatja a függöny

hason ülj hozzá! sziszegi a képernyő

felejtsd el! csöpögteti a fülembe a nő

féltékeny rá és lehet is

egy ilyen istennek a férfiak is szétteszik...